Az orosz forradalom: 1917 és a cári birodalom bukása
Tartalom
1917-ben néhány hónap alatt összeomlott az az államrend, amely több mint három évszázadon át határozta meg Oroszország történelmét. A Romanov-dinasztia uralma, amely 1613-ban kezdődött, egy tavaszi héten ért véget, majd az év végére egy teljesen új típusú hatalom vette át a helyét. Az orosz forradalom valójában nem egyetlen esemény volt, hanem két külön fordulat ugyanabban az évben: a februári, amely megdöntötte a cárt, és az októberi, amely a bolsevikok kezébe adta a hatalmat. A kettő között eltelt hónapok legalább annyira fontosak, mint maguk a fordulópontok, mert ekkor dőlt el, hogy a régi rend bukása nem egy nyugati mintájú polgári demokráciához, hanem valami egészen máshoz vezet.
A repedező birodalom: Oroszország a háború árnyékában
A huszadik század elején Oroszország hatalmas, de mélyen ellentmondásos birodalom volt. Területe három kontinensre nyúlt át, lakossága túlnyomó többségében a földből élő parasztság volt, miközben az uralkodó, II. Miklós cár korlátlan önkényuralomhoz ragaszkodott egy olyan korban, amikor Európa nagy része már alkotmányos keretek között működött. Az 1905-ös forradalom kikényszerített ugyan bizonyos engedményeket, köztük egy törvényhozó gyűlést, a Dumát, ám a cár ezt is igyekezett a lehető legszűkebbre szabni, és a valódi hatalmat továbbra is a szűk udvari kör tartotta a kezében.
Az igazi töréspontot az első világháború hozta el. Oroszország 1914-ben lépett be a háborúba, és a hadsereg hatalmas véráldozatot hozott, miközben a felszerelés, az utánpótlás és a vezetés súlyos hiányosságokkal küzdött. A milliós veszteségek, a fronton harcoló, elégedetlen katonák és a hátország egyre súlyosabb ellátási gondjai lassan felőrölték a rendszer iránti bizalmat. A városokban élelmiszerhiány és sorban állás lett a hétköznapok része, az árak elszabadultak, a gyárak nem győzték a háborús termelést. Rontott a helyzeten, hogy a cár 1915-ben személyesen vette át a hadsereg főparancsnokságát, így a katonai kudarcokért közvetlenül őt tették felelőssé, a fővárosi kormányzás pedig a népszerűtlen udvari körre maradt. Mire 1917 tele elérkezett, a birodalmat már nem egyetlen lökés, hanem a felgyülemlett feszültség egésze tartotta a szakadék szélén.
A februári forradalom: a cár bukása
A fordulat 1917 februárjában indult Petrográdban, ahogyan a háború kezdete óta a fővárost, a korábbi Szentpétervárt nevezték. A dátumok itt megtévesztők lehetnek, mert Oroszország ekkor még a régi, julián naptárt használta, amely a nyugati, Gergely-naptárhoz képest tizenhárom nappal késett. Az események, amelyeket a régi naptár szerint februárinak neveztek, a nyugati időszámítás szerint márciusban zajlottak. A robbanást a kenyérhiány és a sztrájkok indították el: a nemzetközi nőnap alkalmából utcára vonuló munkásnők tüntetése napok alatt általános sztrájkká és tömegmegmozdulássá dagadt.
A döntő pillanat az volt, amikor a fővárosba vezényelt katonaság megtagadta a tüntetők elleni fellépést, és sorra a felkelők oldalára állt. Fegyveres erő nélkül a cári hatalom pillanatok alatt légüres térbe került. A Duma képviselői ideiglenes bizottságot alakítottak, ezzel párhuzamosan pedig a munkások és katonák megválasztották a maguk testületét, a petrográdi szovjetet. II. Miklós, aki ekkor a fronthoz közeli főhadiszálláson tartózkodott, megpróbált visszatérni a fővárosba, de a vasúti közlekedést a felkelők ellenőrizték, és a hadsereg vezetői is arra kérték, mondjon le. A cár néhány nap alatt engedett: 1917 márciusában lemondott a trónról, előbb fia, majd öccse javára, ám az öccse nem vállalta a koronát. Ezzel a több mint háromszáz éves Romanov-uralom váratlan gyorsasággal, jelentős vérontás nélkül ért véget a fővárosban.
Kettős hatalom: az Ideiglenes Kormány és a szovjetek
A cár bukása nem teremtett egyértelmű új rendet, hanem sajátos, kettős hatalmi helyzetet hagyott maga után. Egyfelől megalakult az Ideiglenes Kormány, amely a Duma korábbi képviselőiből szerveződött, és amelynek célja az volt, hogy az országot elvezesse egy alkotmányozó gyűlés összehívásáig, amely majd eldönti Oroszország jövőbeli berendezkedését. Ez a kormány, élén kezdetben Lvov herceggel, a nyugati típusú, alkotmányos átalakulás felé mutatott. Másfelől ott volt a petrográdi szovjet, a munkások és katonák tanácsa, amely a valódi tömegtámogatással és a fővárosi helyőrség bizalmával rendelkezett.
Ez a kettősség bénította meg a döntéshozatalt az elkövetkező hónapokban. Az Ideiglenes Kormány formálisan kormányzott, de a szovjet jóváhagyása nélkül alig tudta érvényesíteni az akaratát, hiszen a katonák és a munkások inkább a szovjetre hallgattak. A legnagyobb, feloldhatatlannak bizonyuló kérdés a háború folytatása volt. Az Ideiglenes Kormány úgy döntött, hogy Oroszország kitart a szövetségesei mellett, és folytatja a harcot, ám a nép háborúba belefáradt tömegei éppen a békét várták a forradalomtól. A halogatott földosztás, a tovább romló ellátás és a fronton elszenvedett újabb kudarcok fokozatosan aláásták a kormány tekintélyét. Nyáron Alekszandr Kerenszkij vált a kormány meghatározó alakjává, később miniszterelnökévé, de a kettős hatalom szülte tehetetlenségen ő sem tudott úrrá lenni, és a helyzet egyre inkább azoknak kedvezett, akik radikális szakítást ígértek.
Lenin visszatérése és a bolsevik program
A februári forradalom idején a radikális baloldal legszervezettebb csoportjának, a bolsevikoknak a vezetője, Vlagyimir Iljics Lenin, még emigrációban élt Svájcban. 1917 áprilisában tért haza egy híressé vált vonatúton, amelyet a háborúban ellenérdekelt Németország is átengedett a saját területén, abban bízva, hogy Lenin hazatérése tovább gyengíti Oroszország háborús erőfeszítéseit. Lenin megérkezése után azonnal szakított a mérsékelt szocialisták álláspontjával, akik hajlandók voltak együttműködni az Ideiglenes Kormánnyal.
Az általa meghirdetett program rendkívül egyszerű és ütős volt, és pontosan azt fogalmazta meg, amire a fáradt, elégedetlen tömegek vágytak. A jelszó, amely köré a bolsevik agitáció szerveződött, a béke, a föld és a kenyér hármasa volt, kiegészülve azzal a követeléssel, hogy minden hatalom kerüljön a szovjetekhez. Lenin azonnali békét ígért a háború befejezésével, a földek felosztását a parasztság között, és véget akart vetni annak a helyzetnek, amelyben a formális kormány és a valódi tömegtámogatással bíró szovjetek egymás mellett léteztek. Kezdetben a bolsevikok kisebbségben voltak a szovjeteken belül is, és egy nyári, elhamarkodottnak bizonyuló megmozdulás után a vezetőik egy részét üldözték, Lenin pedig ismét kénytelen volt bujkálni. A fordulatot egy váratlan esemény hozta el: ősszel a hadsereg egyik főparancsnoka, Kornyilov tábornok katonai fellépést kísérelt meg a főváros ellen. A kísérlet kudarcba fulladt, de a védekezés megszervezésében a bolsevikok kulcsszerepet játszottak, és ezzel jelentősen megnőtt a tekintélyük, amit a fővárosi szovjetben hamarosan többséggé tudtak alakítani.
Az októberi forradalom: a hatalomátvétel
Az év második nagy fordulata, amelyet a régi naptár szerint októberinek, a nyugati időszámítás szerint viszont novemberinek neveznek, sokkal kevésbé volt spontán, mint a februári. Ez már egy alaposan előkészített, célzott hatalomátvétel volt. A petrográdi szovjet mellett létrehozott katonai forradalmi bizottság, amelynek szervezésében Lev Trockij játszott meghatározó szerepet, fokozatosan a maga ellenőrzése alá vonta a főváros kulcsfontosságú pontjait: a hidakat, a pályaudvarokat, a távíróállomásokat és a középületeket.
A tényleges átvétel meglepően kevés vérontással zajlott. A fegyveres különítmények szinte ellenállás nélkül foglalták el a stratégiai pontokat, majd az Ideiglenes Kormány székhelyét, a Téli Palotát is. Kerenszkij még a döntő pillanat előtt elhagyta a fővárost, hogy hűséges csapatokat próbáljon szervezni, a palotában maradt minisztereket pedig letartóztatták. Miközben ez zajlott, ülésezett a szovjetek országos kongresszusa, ahol a bolsevikok és szövetségeseik többségben voltak, és amely jóváhagyta a hatalom átvételét. A mérsékeltebb szocialisták egy része tiltakozva kivonult, ezzel viszont épp a bolsevikoknak engedték át a terepet. Így jött létre az új kormány, a Népbiztosok Tanácsa, amelynek élére Lenin került. Fontos látni, hogy ez a hatalom ekkor még korántsem terjedt ki az egész, hatalmas birodalomra: Petrográd és Moszkva ellenőrzése volt a kiindulópont, az ország nagy részének meghódítása pedig még hosszú és véres folyamatnak bizonyult.
A béke, a föld és az új rend első lépései
A hatalomra jutott bolsevikok azonnal hozzáláttak, hogy beváltsák leghangzatosabb ígéreteiket, mert tudták, hogy a támogatásuk éppen ezeken múlik. Az egyik első intézkedés a békéről szóló rendelet volt, amely felszólított a háború azonnali befejezésére, és tárgyalásokat kezdeményezett. Ezt követte a földről szóló rendelet, amely eltörölte a nagybirtokok magántulajdonát, és a földet a helyi paraszti közösségek rendelkezésére bocsátotta, ami a vidék hatalmas tömegeinek régi vágyát elégítette ki, és egy csapásra a bolsevikok mögé állította a parasztság jelentős részét.
A békeígéret azonban súlyos árat követelt. A németekkel folytatott tárgyalások végül 1918 tavaszán a breszt-litovszki béke aláírásához vezettek, amelyben Oroszország hatalmas nyugati területekről mondott le, csak hogy kiléphessen a háborúból. Belpolitikai téren a bolsevikok hamar szembekerültek a demokratikus átalakulás gondolatával is. Az alkotmányozó gyűlés, amelyre a februári forradalom óta minden politikai erő hivatkozott, végül megválasztásra került, ám azon a bolsevikok kisebbségben maradtak. Amikor a gyűlés 1918 elején összeült, az új hatalom rövid úton feloszlatta, egyértelművé téve, hogy nem szándékozik osztozni a hatalmon. Ezzel az orosz forradalom végleg letért a nyugati, parlamentáris útról, és egy egészen más berendezkedés alapjait rakta le, amelyben a hatalmat egyetlen párt gyakorolta a szovjetek nevében.
Polgárháborútól a Szovjetunióig
Az októberi hatalomátvétel nem lezárta, hanem inkább kirobbantotta a küzdelmet az ország jövőjéért. A bolsevik uralommal szembeforduló, sokféle érdeket képviselő erők, amelyeket összefoglalóan fehéreknek neveztek, fegyveres ellenállásba kezdtek, és néhány éven át tartó, pusztító polgárháború vette kezdetét. A bolsevikok vörös hadserege, amelynek felépítésében ismét Trockij szerzett elévülhetetlen érdemeket, egyszerre több fronton harcolt a különféle ellenséges seregekkel, amelyeket több külföldi hatalom is támogatott. A háború éveiben az ország gazdasága összeomlott, éhínség és járványok tizedelték a lakosságot, és a hatalom egyre keményebb, központosított eszközökhöz nyúlt.
Ebbe az időszakba esett a birodalom sorsát jelképesen lezáró esemény is: a fogságban tartott volt cárt és családját 1918 nyarán kivégezték, ezzel a Romanov-ház fejezete véglegesen lezárult. A polgárháborúból végül a bolsevikok kerültek ki győztesen, részben mert egységesebb vezetéssel és világosabb céllal rendelkeztek, mint a széttagolt ellenfeleik, részben mert a földosztás a parasztság jelentős részét melléjük állította. A győzelem után, 1922-ben jött létre formálisan az az államalakulat, amely a következő évtizedekben a világtörténelem egyik meghatározó hatalmává, majd a hidegháború egyik főszereplőjévé vált. Az orosz forradalom így nemcsak egy dinasztia bukását jelentette, hanem egy teljesen új politikai és társadalmi modell születését is, amelynek hatása jóval túlnyúlt Oroszország határain, és a huszadik század egészét formálta.
